Most néztem meg, hogy már több mint egy hónapja nem írtunk a blogra. Elképesztő, hogy mennyire elrohant az idő. Lassan 2 hónapja már, hogy itt vagyunk Largoban, és több mint 5 hónapja, hogy otthon hagytunk mindent és eljöttünk szerencsét próbálni. Valamelyik nap, mikor erről beszélgettünk Imrussal, mindketten ledöbbentünk, hogy mennyire rohan az idő. Mintha csak 2-3 hónap telt volna még el onnantól, hogy sűrű könnyek között otthon hagytuk azokat, akik a legfontosabban számunkra a világon!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem az elmúlt egy hónap történéseit. Azt mondhatom, hogy mostanra kezdtük el magunkat már komfortosan érezni, azóta, hogy átjöttünk ide Largoba. Az eddig sem volt kérdés, hogy szép lakásunk van, jó kis autónk és egy jól fizető munkahelyünk, és, hogy jó döntést hoztunk azzal, hogy otthagytuk a szállodát. Ennek ellenére azért senki ne gondolja, hogy itt kolbászból van a kerítés és könnyen jön a pénz, csak mert ez Amerika. Itt is dolgozni kell, csak itt legalább meg is fizetik a kemény munkát, de ennek bizony ára van és bizony néha lemondásokkal jár. Olyannyira, hogy a munkánk eddig sajnos az otthon maradt kis család és a blog rovására ment, mert minden egyes alvással töltött óra kincsnek számított az elmúlt két hónapban, és egy percet sem szerettünk volna elmulasztani. Az alvás része leginkább Imire igaz, de az ő történetét majd az ő "tollából" fogjátok olvasni. Nekem annyi előnyöm volt az alvás terén, hogy az éjszakákat legalább az ágyunkban töltöttem, viszont minden perc, amit nem alvással, vagy villámfőzéssel telt, azt munkával töltöttem. Ezt nem panaszként írom, hanem, hogy értsétek miért hanyagoltunk eddig titeket! 

Ha őszinte akarok lenni, akkor az első pár napban, lehet, hogy talán egy-két hétben bizony az idegtől, az elkeseredettségtől és a fáradtságtól, bizony elpityeredtem néha, mert az elején nem gondoltam, hogy valaha megtanulom ezt a munkát. Annyira elképesztően bonyolult és összetett, annyi figyelmet igényel a sok részlet, hogy tényleg azt gondoltam, hogy hiába küzdök, akkor sem fogom soha átlátni a rendszert. De elhatároztam, hogy rajtam bizony nem fog kifogni, és akkor is vezetni fogom egyszer az irodát, és megtanulok mindent kitéve-betéve, kerüljön az bármibe. Ennek az volt az ára, hogy gyakran, mondhatni szinte majdnem minden nap, reggel 5-6 órától este este 7-8-ig is bent voltam, sőt hétvégente is 6-8 órát dolgoztam. A lelkesedésnek, szorgalomnak, akaraterőnek és kitartásnak köszönhetően 1,5 hónap után olyannyira belejöttem a dolgokba, hogy fizetésemelést kaptam.

Sokkal jobban átlátom már az egész rendszert, a legtöbb dolgomat már önállóan csinálom és csak néhány dologhoz kérek már jóváhagyást, de mindig van egy megoldás amivel előállok az adott problámára, aztán vagy jóváhagyja Leasa, vagy esetleg elmondja, hogy miért nem lehet úgy megvalósítani, ahogy én azt kigondoltam. Rengetek terhet leveszek már a válláról így is, és végre a munkák is úgy vannak megtervezve, az emberek is úgy vannak koordinálva, ahogy azt elvárják, de legalább is nagyon közel ahhoz. 

Reggelente, amikor a clock-in-t csinálom, ami azt jelenti, hogy azt a kb 40 embert, akiknek saját, dedikált boltjuk van, amit takarítnak, őket kordinálom, hogy mikor, ki, hol van, vagy éppen nincs. Ha nem jelenik meg, vagy ha éppen késik, akkor jöhet a tűzoltás, melyik másik boltból tudok átszervezni embereket, aki esetleg ugyanabban a városban dolgozik, vagy melyik runnert (ezek Imiék) tudom elküldeni adott városba, hogy még úgy odaérjen időben, hogy a munkát is időben el tudja végezni, mire kinyit a bolt és persze a mukát a manager át is vegye és fizessenek érte. Ha ez megvan, akkor az időm nagy részét a beosztás megtervezése teszi ki. Van közel 15 üzletlánc, számos üzlettel Floridda egész részén, ahová a munkákat kell szerveznem. 

Csak, hogy értsétek miről beszélek:

Erről a két tábláról (a fotó még a hónap elején készült, ettől most már sokkal zsúfoltabb) rakom össze úgy az összes runner beosztását, hogy tudnom kell, hogy melyik üzlet hol van Floridán belül, mekkora, milyen munkát kell a szerődés szerint csinálni ott, mennyi idő van rá, melyik bolt mennyi személyzetet kíván, az adott munkák milyen eszközöket és gépeket kívánnak és gazdálkodnom kell az autókkal és a mérföldenkkel, illetve, hogy úgy használjam az embereinket, hogy nem mindegy, hogy melyik munkára küldök olyan ember, aki órabérben van, vagy milyenre, aki fix bérben van. 

Emellett folyamatosan jönnek az újabb és újabb munkát, amiknek helyet kell találni az adott vagy a következő hónapon belül úgy, hogy az egyáltalán teljesíthető legyen, nyilván a már korábban felsorolt kritériumoknak megfelelve. Napközben persze jönnek mennek a runnerek, akiknek az autóját és a gépeiket kell leelenőrizni, hogy minden rendben van-e velük, figyelni, hogy melyik autó hová megy legközelebb és legyen mindig megtankolva a következő útra, délután felkészíteni az autókat. Előre egy-két napra leegyeztetni még egyszer minden bolttal, hogy megyünk szervízre, várjanak ránk, ehhez persze papírokat összekészíteni, amiket magukkal visznek. Ha azokat visszahozzák, felvinni a rendszerbe, hogy minnél hamarabb tudjunk számlázni. Napestig sorolhatnám még a munkám részleteit, de remélem azért a lényeg így is átment. 

Most már azt mondhatom, hogy igazán kezdem élvezni és úgy érzem, hogy jól fogom tudni egyszer majd vezetni az egész irodát. Nem egyszer hallottam már másoktól, hogy szerintük én tartom össze az egész rendszert. Egyre gyakrabban egyébként, én is így érzem. Leasa már egyre ritkábban válaszol a kérdéseimre, ha éppen tanácstalanságomban írok neki egy-egy üzenetet, mert úgy is tudja, hogy előbb vagy utóbb meg fogom oldani magamtól is, és átalában ez tényelg így is van. Melanie kolléganőm már egyáltalán nem vehet részt a tervezésben (Péter szerint korábban sokat hibázott, mikor ő csinálta, ezért is vették el tőle, mert másra sokkal alkalmasabb). Már egyre gyakrabban hozok önálló döntéseket, olyan kérdésekben, amikben korábban soha nem mertem volna. 

A legutóbbi egyik sikerem, amire nagyon büszke vagyok a következő. Minden hónapban kétszer 3 napot egy úgynevezett O'Reilly (ez egy nagy autós bolt) túrán tölt valamelyik emberünk, ami azt jelenti, hogy Largótól fel Tallahessee-ig vagy Jacksonville-ig az összes szerződéses boltunkat végigszervizeli Takarít, padlót ápol), illtve megcsinál olyan útbaeső, de a cég székhelyétől messze eső üzleteket is, ahol csak havi egy szervíz van. Terveztem egy olyan túrát, ami 100%-ban eltért az eddig évekig bevált gyakorlattól, sokkal rövidebb és hatékonyabb lett úgy, hogy minden boltba eljutottunk és a lehető legrövidebb idő alatt vissza is ért az emberünk. Ez alkalommal Imrus volt a szerencsés, aki megnyerte az utat :) Amikor előadtam a merész tervemet az úttal kapcsolatban Péternek és Leasanak is, persze külön-külön , akiknek egyébként mindig van jobb ötletük, csak hogy nehogy igazad legyen, mindketten elismerően bólogattak és azt mondták, hogy ez igen, tetszik az ötletem nekik!

Szóval így haladok előre szépen lassan. Egyre több ilyen sikerem van, ahogy telik az idő, nyilván egyre több a rutinom és a sikerélményem is ezáltal. Őszintén mondom, hogy tényleg élvezem most már amit csinálok! Sokat kell még tanulnom, de ugyanaz a munka már sokkal kevesebb időt vesz igénybe, sokkal több sikerrel és ez nagyon motivál! 

Egy szuszra, azt hiszem most ennyi, folytatás hamarosan, mert még van mit mesélnünk bőven, de nem akarunk mindent egyszerre leírni.

Végezetül egy pár "nagyon dolgozom" kép :)

Puszi mindenkinek! Hiányoztok azért piszkosul