Eltelt a nyár jóformán egy bejegyzés nélkül itt a blogon, de újra itt vagyunk, jelentjük még élünk! Nyilván nem fogom tudni leírni az elmúlt 3-4 hónap történéseit részletekbe menően, de azt hiszem a lenti videóban sikerült a lényeget egészen jól összefoglalnom.
Végigdolgoztuk a nyarat, szerencsére mindkettőnknek volt/van munkája bőven. Néhány alkalommal voltunk lent a beachen, születés- és névnapokat ünnepeltünk az itteni barátokkal, ismerősökkel, jöttünk-mentünk, meg volt az első amerikai moziélményünk is, ami igazán élmény volt, mert itt minden moziszék egy kis asztalkával és pincérhívóval van felszerelve és étlapról választva lehet rendelni, amit csak akarsz, húst, salátát, hamburgert, shaket, popcornt, amit csak el tudsz képzelni. Magyar Napokon voltunk, ami valószínűleg otthoni szemmel nem nagy dolog, de bizony, itt az ember, amikor hosszú-hosszú idő után először lát először pogácsát, rétest, szalonnát, füstölt csülköt, töltött káposztát, lángost, hall élőben magyar nótát, az bizony nagyon jó érzést.
Az 5. házassági évfordulónkat sikerült nem kicsit emlékezetes élménnyé tenni. A Hersey Parkban, annak is a vidámpark részében voltunk. A Hersey-ről annyit kell tudni, hogy a Hersey márka itt kint az egyik, ha nem a legnagyobb csokoládé márka, kb. az otthoni Pöttyös nagyságához tudnám hasonlítani. Próbáltuk a "ride"-okat (nincs rá jó magyar szó, fordítsuk hullámvasútnak) ránézésre növekvő veszélyességi sorrendben kipróbálni, ez olyan jól sikerült, hogy már a másodikkal 360 fokos karikát írtunk le, de ezt már csak menet közben vettük észre. Imrus ezután még kb. kettőre ült fel velem, azt is nem kevés unszolásra, de a többi kihívást egyedül kellett teljesítenem. Kipróbáltunk mindenféle lövős, dobós, csapkodós mókát is, egyszóval óriási élmény volt.
Voltunk focimeccsen bent New Yorkban a Yankee Stadionban. Nagyon jó volt, óriási hangulata van egy ekkora stadionnak tele szurkolóval. Itt azt érzi az ember, hogy a rajongó a sportért, a csapatukért jönnek ki a meccsre, nem pedig a balhéért, mint otthon.
Én abban a kevés kis szabadidőmben, ami ezek mellett volt elvégeztem egy ESL kurzust, ami tulajdonképpen egy angol tanár képző és arról ad papírt, hogy megvan a tudásom ahhoz, hogy a világ bármely részén tudjak angolt tanítani (kivéve ha valamelyik iskola vagy ország még egyéb képesítést vagy bizonyítványt nem kér emellé). Az ezzel kapcsolatos tervek már megvannak, de erről majd többet akkor, ha már aktuális lesz.
Ha még emlékzetek hétfőnkéntre még megtartottam 2 családot, akikhez eljárok egy kicsit segíteni a ház körüli teendőkben és az egyik családnál az anyuka egy magyar ügyvéd. A hónapok alatt barátok lettünk, de abból kifolyólag, hogy azért valahol még mindig nekik dolgozok próbálom megtartani az egy lépés távolságot. Ha egyszer esetleg le tudom majd adni ezeket a hétfői napokat, biztos, hogy még szorosabb lesz a barátságunk, de addig ez van. Szóval ők minden évben ugyan azon a héten májusban felmennek Falmouth, Massatchuesbe, ahol van egy kibérelt apartmanjuk, ami minden évben ugyan arra a hétre nekik van lefoglalva. Mivel a nagyobbik fiának, aki elsősorban dobos (kb 12 éves lehet, de úgy dobol, hogy leesett az állam, amikor először hallottam) koncertje volt a hétvégén, így Anita megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk felmenni oda Imivel egy kicsit romantikázva, ha már egyszer ki van fizetve, ők pedig nem tudnak felmenni, miért álljon ott üresen, kihasználatlanul. Gondolhatjátok, hogy nem kellett kétszer megkérdeznem Imit sem, hogy akar-e menni, ingyen és bérmentve "nyaralni". Így mivel még nem volt elég levezetett kilóméterünk az elmúlt két hétben az Ildivel való tekergéseink után, ismét elindultunk egy 4órás útra pénteken munka után. Hát nagyon nem bántuk meg!
Első reggel amíg Imrus aludt, kiosontam és hoztam friss, finom meleg kávét a kedvenc kávézónkból. Kinyitottunk a teraszajtót, ahonnan a tengerre láttunk és kávéztunk egyet, majd természetesen a reggelit is az ágyban költöttük el. Délre a nap is kisütött, így tudtunk egy nagyot sétálni a parton. Este elmentünk egy hangulatos kis étterembe, amiről elég jó ajánlásunkat olvastunk és ami végül mind a pincérek, mind a kaja miatt csalósás volt, de végül is ettől rosszabb ne legyen, én azt mondom.
Másnap reggel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk együtt kávéért és utána felmegyünk ahhoz a világítótoronyhoz, ami kb két mérföldre volt a szállástól. Mázlink volt, mert pont akkor érkeztünk, amikor még senki nem volt ott, így elfoglaltuk az egyetlen padot, és a világon semmire nem volt gondunk, csak, hogy egy finom reggeli kávét iszogatva, a tengert bámulva csodaszép napsütésben, egymás karjában eltöltsünk egy fél órát, amíg szépen lassan el nem kezdtek szállingózni a turisták és megzavarták az idilli reggelünket. Kocsikáztunk még a környéken egy kicsit, nagyon hangulatos kisvároska egyébként, de azért látszik rajta, hogy néhány helyi lakost leszámítva, ide inkább csak nyáron jönnek turisták, de az év nagy részében elég kihalt, amiből kifolyólag kiválóan alkalmas egy kis nyár eleji romantikázásra.
Az utolsó hétvégén szombaton lementünk az óceán partra. A Jersey Shore-on, ami egyébként egy több tíz mérföldön át húzódó óceánpart telis-tele szebbnél szebb partokkal, strandokkal, Point Pleasant Beachre esett a választásunk. nem bántunk meg! A parton egy hosszú bódésort építettek, tele kis játéktermekkel, ami főleg a gyerekeknek szól, éttermekkel, fagyizókkal. Imrus, mint egy igazi gyerek, rögtön ment is játszani, de előtte rá jellemző alapossággal megvizsgálta az összes játékot, melyikkel lehet szerinte a legkönyebben nyerni. Végül a karos játékkal kihalásztunk egy kacsát :), úgy örültünk neki mint az ovisok, pedig igazán gagyi kis kacsa. Az óceán annyira hideg volt, hogy mikor kicsit besétáltunk, megnézni, hogy mennyire hideg, az embernek olyan érzése volt, mintha valami jeges vízzel teli lavorba lépett volna. Szerintem ez a képeken is elég jól látszik majd. Egy kicsit több, mint egy órát voltunk csak lent a parton napozni, mert jönnünk kellett haza, de így is mind a hárman leégtünk egy kicsit.
A kacsát majdnem elfelejtettem :)
Este focimeccsre mentünk Imrus kollégáival. New York Red Bull - Chicago Fire. Fent ültünk egészen a lelátó szinte legfelső sorában, de onnan is elképesztő jó volt a kilátás. Én személy szerint nem vagyok oda a fociért, de még így is egy óriási élmény volt!
Vasárnapra jól elromlott az idő, esett az eső, fújt a szél és majd meg fagytunk egész nap. A legjobb választás volt egy hajókázós turistaprogramhoz. Mivel ez volt Ildi utolsó értékelhető napja itt, amire még programot lehetett szervezni, mert hétfőn már utazott haza Magyarországra, ezért nem volt mit tenni, dacoltunk a hideggel. Ha egy ember kihajókázik a Szabadság szoborhoz, akkor már érdemes útba ejteni az Ellis Islandet is, ezért mi is így tettünk.
Egy kis történelem a szigetről :
Mielőtt Ellis Island megnyílt, közel 8 millió bevándorló érkezett New Yorkba. Ezt a tömeget Manhattan alsó végén kialakított állomáson ellenőrizték.A szövetségi kormány 1890-ben átvette az irányítást és létrehozta az első szövetségi ellenőrző állomást a szigeten. Az első ellis island-i, emigránsokat ellenőrző állomás 1892. január 1-jén nyílt meg. Megnyitása óta, több mint 12 000 000 emigráns haladt át az ellenőrző állomáson 1954-ig, amikor végleg bezárták.Az 1924-es Emigránstörvény után az emigrációt a külföldi követségeken intézték, az állomáson csak a gyanús emigránsokat ellenőrizték és a háborús menekülteket. Az USA lakosságának egyharmada vezetheti vissza őseit az Ellis-szigeti bevándorló állomásig. Az állomásra érkező bevándorlók átlagosan 2-5 órát töltöttek a szigeten, ezalatt 29 kérdésre kellett válaszolniuk. A bevándorlóknak rendelkezniük kellett kezdőtőkével (18-25 dollár). Akinek egészségügyi problémája volt, azt vagy hazaküldték, vagy a szigeten lévő kórházban ápolták. A bevándorolni szándékozók 2%-át utasították el.
Az épületben, ami régen az az épület volt, ahol fogadták a bevándorlókat és intézték a papírjaikat, kórházat működtedtek stb, egy múzeumot alakítottak ki. Elképesztő mennyiségű információ, mindenféle dokumentáció fényképet, videók képezik a kiállítás részét. Ez is egy olyan hely volt, ahová megbeszéltük, hogy egyszer még visszamegyünk majd egy egész napot rászánva, mert annyi érdekes dolgot tud meg ott az ember, csak tátja a száját, ámul és bámul, próbál minden információt elraktározni, próbálja keresni, hogy hol vannak magyar vonatkozású dolgok. Nem is gondol bele az ember, hogy anno hogyan jutottak ide az első emigránsok, milyen is volt anno Amerika, amíg el nem látogat a szigetre. Akkor sem volt bizony könnyű bejutni ide, kapcsolatok kellettek, pénzt és kiváló egészségi állapot, különben felraktak az első visszafelé induló hajóra, és azzal el is szállt a nagy amerikai álom. Egyszerűen elképesztő érdekes hely. Ki lehet próbálni kihelyezett fülkékben azt is, hogy ki tudja megcsinálni az amerikai állampolgársági vizsgát, mert ahhoz, hogy állampolgári státuszba lépj a zöldkártyás éveid után, többek között egy elég komoly vizsgát is le kell tenned, amiben a történelmen át a jogig mindenféle témájú kérdésben a toppon kell lenne, hogy az ország dicső állampolgára lehess.
Az akkori Amerika sem az épületeket, sem az infrastuktúrát tekintve, sőt egyáltalán semmilyen szinten nem hasonlított a mai Amerikára. Egy dolog azonban szerintem ma is igaz. Aki karriert, megélhetést, jobb jövőt akart/akar magának, annak itt bizony van lehetőség, csak menni kell, akarni, csinálni és soha nem feladni. Itt sincs kolbászból a kerítés, de itt legalább van lehetőség, amit meg lehet ragadni és ha elég szorgalmas az ember, akkor nincs mitől félnie.
A múzeumnak van egy számítógépes részlege, ahol, külön jegyet kiváltva, kapsz egy 30 perces időkorlátot, amikor le tudsz ülni egy számítógéphez és vissza tudod keresni, 51 millió! regisztrált bevándorlóközül, mindenféle szűrők segítségével, ha vala vándorolt be Amerikába rokonod. Az erről szóló bizonyítékot pedig mindenféle oklevél és igazolás formájában ki is nyomtathatod emlékül, hogy hazavidd magaddal.
(a következő 2 képet a netről vettem kölcsön)
Egy kis részlet a Randiguruból, aminek az egyik jelenete a múzumban játszódik (sajnos csak angolul találtam meg)
Ezután átmentünk a szoborhoz, ahol rettenetes szél és hideg közepette csináltunk egy pár képet, körbesétáltuk a szigetet és egy forró kávét kornyolva vártuk a következő hajót, ami visszavitt minket Jerseybe.
A képeken jól látható, hogy nem volt hideg és a szél sem fújt.
A következó nap megint bementünk Ildivel New Yorkba. Délelőtt béreltünk bicikliket és a Central Parkban bringáztunk egy nagyot. Azt mondják, ha egyszer megtanultál biciklizni, azt nem lehet elfelejteni. Magát a biciklizést valóban nem, de hogy az ember technikája berozsdásodik az tuti. Beletelt némi időbe, mire egyesen is tudtam közlekedni és nem csak egy 1 méter széles sávban kacskaringózva, azokról az izmokról, amiket a biciklizéshez használ az ember pedig ne is beszéljünk, a lényeg, hogy jó lett volna, ha van nekem olyan.
Délután elmentünk a The Metropolitan Museum of Art-ba. Ide inkább azért, mert Ildit érdekelte, én nem biztos, hogy magamtól vettem volna jegyet, de mivel benne volt a City Pass-ban, amit vettünk, így természetesen ez sem maradhatott ki. Én nem az a típus vagyok, aki szereti a képekkel és szobrokkal teli múzeumokat, engem ez nem tud lekötni, de azért természetesen becsülettel végigjáruk a múzeumot.
Péntekre már Imi is szabad napot vett ki, hogy tudjunk velünk jönni. Úgy terveztünk, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálni és utazni egyik látnivalótól a másikig, így az egész napot a Downtowban, Manhatten déli csücskében töltöttük. Autóval bementünk Jersey Citybe, ahonnan hajóval mentünk át New Yorkba. Elmentünk először a Wall Street-re, ott megpróbáltunk egy hasonló képet csinálni, mint amilyet 10 évvel ezelőtt csináltam (mármint csináltak rólam), aztán lesétáltunk a híres Bikához, ahol fényképet csinálni magadról, már-már a vicc kategória volt, de jó turista lévén mi is kivártuk, vagy inkább kiharcoltuk a sorunkat. Onnan lesétáltunk a 9/11 Memorial Centerhez, ami szerintem mindhármunknak, de legalább is nekem biztos, óriási és egyben megdöbbentő élmény volt. A két torony egyik helyén építették fel a Sky Towert, a másik torony helyét viszont meghagyták egy "lyuk"-nak, és egy emlékhelyet építettek, ahol az összes áldozat nevét feltüntették. Bent a múzeumban sok helyen meghagyták a régi épület meghajlott acélgerendáit, bemutattak összeroncsolt tűzoltóautókat, rengeteg emléktárgyat, a korábbi irodákban tárolt iratokat, személyes tárgyakat. Sok helyen lehetett belehallgatni rögzített segélykérő telefonokba. A legmegrázóbb nekem például azok a kis termek voltak, ahová be lehet ülni és túlélők vagy azok hozzátartozóinak a beszámolóit lehet hallgatni. Döbbenetes élmény. Nem véleltenül volt kikészítve minden egyes terem kijáratához egy doboz zsebkendő. Őszintén bevallom, hogy az egyik terem történetén én is elsírtam magam. Elképesztő, hogy azok a tűzoltók milyen odaadó és alázatos munkát vittek véghez és mentették úgy az embereket rohanva fel a lángoló épületbe, hogy tudták, hogy ők onnan már nem fognak lejönni, de ez volt a munkájuk, erre esküdtek fel, így ez nem is volt kérdés számukra, hogy ez az egyetlen, amit tehetnek. A múzeumban egyébként kialakítottak egy olyan központot, ahová a mai napig bemehetsz, ha túlélő vagy annak hozzátartozója vagy és szeretnéd elmondani, hogy hogyan élted meg a napot és ezeket a történeteket játszák le azokban a kis termekben, amikről az imént meséltem.
Hazafelé metróval mentünk el a parkolóházig, ahol az autót hagytuk. A Memorial Center mellett közvetlen van egy metrómegálló, amit szintén újraépítettek, és nem akárhogyan sikerült.
Most pedig jöjjenek a képek, ugyan bent nem sok helyen engedtek fényképezni, de azért egy-két meghökkentő fotót így is sikerült csinálni (a képek időrendben visszafelé vannak, nem volt türelmem átrendezni őket):
Délután felmentünk az Empire State Buildingbe, mert Ildi mindenképp szerette volna látni a naplementét. Itt is pikk-pakk felértünk, csak 1 órát kellett kb. várnunk mire átjutottunk a biztosági átvizsgáláson. Elképesztő a kilátás fentről. Kicsit olyan érzésem volt,mint amikor fent voltunk az Eiffel-torony tetején. Körbe drótkerítés a betonfal tetején, mindenki a kilátóterasz szélén nyomorog, hogy egy jó képet tudjon csinálni magáról és a kilátásról, ha szerencsés, akkor ez a kettő egy képen teljesül, ha nem, akkor vagy a kilátás lesz jó, de te nem leszel rajta, vagy rólad jó a kép, de igazából bárhol csinálhattad volna, mert nem derül ki, hogy épp milyen fantasztikus helyen vagy. A lift a 80. emeletn rakott ki, ahonnan még 5 emeletet kell a kilátóteraszig menni. Két választásunk volt. Vagy sorban állunk egy újabb 45 percet vagy felmászunk 5 emeletet, ami csak 10 perc. Mi gondolkodás nélkül a lépcsőt választottuk. Hát ja, Nem egy bérházi 5 emeltről beszélgetünk, de ez már csak utólag derült ki, amikor már félúton voltunk és erőteljesen levegőért kapkodva szedtük al lábunkat, mert nem lehetett megállni, jött a tömeg utánad könyörtelenül.
Véletlen jött így ki, de bizony 10 év után ismét együtt voltunk ay USA-ban az én legjobb barátnőmmel.
Az elmúlt másfél hét legmozgalmasabb 10 napját tudjuk magunk mögött. Az is megbeszéltük, hogy ha vége van a 10 napnak, lesz mit kipihenni, mert bizony jócskán lett kilóméter a lábunkban. A kis bostoni hétvégénk után Imrus ment ismét dolgozni, mi pedig nyakunkba vettük az esetek nagytöbbségében New Yorkot és bizony megnéztük még azokat a helyeket, amire 10 évvel ezelőtt nem került sor.
Hétfőn a Museum of National History-t látogattuk meg. Elképesztő nagy múzeum, csupa-csupa érdekes dologgal. Ha minden alaposan meg akarsz nézni és elolvasni, megkockáztatom, hogy egy teljes nap nyitástól zárásig sem lenne elég. Van a múzeumban kiállítás arról, hogy hogyan alakult ki a Föld egészen az ősrobbanásig visszamenően, dínós részleg, kiállítás az indián kúltúráról, az emberi működéséről, és még megannyi másról. Érdekes volt látni, hogy az emberek ülnek a padokon, a földön bent a múzeumban, kinek honnan volt megfelelő rálástása arra, amit le akart rajzolni és elmélyülve, a fülesükkel zenét hallgatva rajzolgattak. Legtöbben a kitömött állatokat találták inspirálónak. Rengeteg diákcsoport is volt, sokan egyenpólóban, ki csoportosan, ki egyénileg és az iskolában kiadott feladatlapokat töltögetve, fényképeket készítve adott feladatokhoz, a múzeumból kiállított dolgokról. Szerintem ez tényleg jó, mert így a diákok tényleg rá vannak kényszerítve arra, hogy figyelejenek is arra, amit a múzeumban látnak és ne csak egy király nap legyen, mert nem kell az iskolapadban ülve tölteni, de egyben nagyon meglepő is. Azért meglepő, mert rengeteg olyan dolog van kiállítva a múzeumban, ami nekünk európai embereknek teljesen természetes, vagy azért mert a mindennapi életünk része, vagy azért, mert már általános iskolában tanulunk róla, például biológia órán. Európai, magyar fejjel, kicsit felhúzza az ember a szemét, amikor különböző növények gyökérzete van reprodukálva, vagy az almaszüret van ábrázolva, de hát ezek a new york-i / amerikai népek végül is, hol látnának szüretet. Ők elmennek a boltba, ahol még a gyümölcs és zöldség is felkockázva van szépen bedobozolva a polcokon a lustábbaknak (nem kell megijedni, természetesen van rendes zöldséges rész is).
Kedden egész nap esett az eső, így a délelőtt kiválóan alkalmas volt egy kis shoppingolásra, délután pedig egy Broadway előadást, a Macskákat néztünk meg New Yorkban. A színház legfelsőbb karzatán az utolsó előtti sorba szólt a jegyünk, de innen is elképesztően jó kilátásunk volt. A legérdekesebb az volt, hogy szünetben fel lehetett menni a színpadra és fényképezkedni az egyik szereplővel. Este már nem is esett, hanem ömlött az eső, rongyá áztunk, de így is minden perc megérte.
Április 20-án hosszas elkőkészületek után megérkezett végre az én legkedvesebb barátnőm. Tavaly ősz óta húztuk-halasztottuk a látogatást, de végre itt van!
Nem kicsit kezdődött kalandosan az utazása, mert indulás előtt egy nappal, mikor be akart csekkolni a járataira, kiírta neki a rendszer, hogy nincs érvényes ESTA-ja. ESTA-nak hívják az online, igenyelhető 3 hónapos turista vízumot, amit a turistáknak kell kiváltani és 3 hónaig érvényes, így a követségre sem kell bemenniük interjúra, mint régen, viszont ezzel a vízummal, bizony visszafordíthatnak az amerikai határon, ha itt úgy gonolják, hogy potenciálisan veszélyt jelenthetsz az országukra. Kiment a reptérre, ahol szintén megnézték neki és ott is azt látták, hogy nincs érvényes vízum a nevén, hiába mutatta, hogy már pedig neki van, elküldte neki a rendszer, mikor megigényelte a követség holnapján, de szerencsére, saját felelősségére becsekkolták.
Az indulás napján, mikor kiért a reptérre, kiderült, hogy törölték a járatát, mert Bécsben akkora hó esett. Szerencsére átrakták egy 3 órával később induló járatra, amiről Frankfurtba kellett átszállnia. Ezek után már a tény, hogy egy zsidó család 8 gyerekével utazott együtt a Frankfurt-New York járaton, szinte már emltésre sem méltó.
A következő izgalom a vámon következett, ugyanis szegénynek volt a bőröndjében egy kis hazai Túró rudi, kolbász, pálinka, májkrém és a többi és a többi, csupa olyan dolgog, ami szigorúan nem hozható be az országba. Ekkor jött a határőr és randomszerűen elkezdett kiszedegetni embereket, akiket elvittek bőröd átvizsgálásra. Gondolom mondanom sem kell, hogy a két utast, akit előtte és mögötte állt, elvitték átvizsgálni. Száz szónak is egy a vége, szerencsésen átjött a határon némi izgalom után. A reptér méretét és a tényt nem figyelembe véve, hogy egyikünk sem járt még korábban ott, egész hamar megtaláltuk egymást.
Másnap mivel nekem még dolgoznom kellett, igy elvittem magammal Cliftonba, ahol dolgozom, és ott felrakram egy vonatra, így ő pénteken egyedül ment New Yorkba.
Szombat reggel, rémes, esős, felhős időben indultunk útnak Boston felé hármasban. Majdnem öt órás út után végre megérkeztünk, ahol első utunk a Red Sox stadionjához vezetett, mert online már nem tudtunk jegyet venni a stadion túrára, és reméltük, hogy a helyszínem még tudunk majd venni jegyet. Szerencsénk volt. Jegy is volt és a következő túra is 15 perccel érkezésünk után indult. Egész nap nagyon hideg volt és az eső is csak délutánra állt el, még szerencse, hogy elvittük a nagykabátokat. Déután sétáltunk a városban egy olyan aplikációval, ami végig vitt mindket a látnivalókon, ha követtük az egész városon végigvezető macskakő vonalat. Csak a felét jártuk be, de ez is bőven elég volt, mert már fáradtak voltunk és Ildi nagyon fázott a kis kabátjában. Vacsoráztunk egyet és mentünk a szállásra, ami egyébként elképesztően szép és tiszta házba volt egy szoba, amit az airbnb-n foglaltunk.
Másnap reggelre volt jegyünk bálna nézésre, ahol nagy hajóval vittek volna ki minket az óceánra, de annyira rosszak állítólag az időjárási körülmények az óceánon, hogy törölték a túrát, így helyette elmentünk az Akváriumba, ami közvetlen ott volt a kikötő mellett, ahol egyébként a bálnás program is kezdődőtt volna. Délután átvezettük Cape Codra, ami egy gyönyörű szép félsziget. Nem mentük fel egészen a csücskébe, ahogy eredetileg terveztük, mert az még extra két óra vezetés lett volna a 4 és fél óra mellé, hanem kiválasztottuk a legelső helyet, ahol levitt az út az óceánpartra, mondván, hogy valószínűleg messzebb sem lehet sokkal másabb az óceánpart, mint ott. Csodaszép volt a homokos part!
Hazafelé megálltunk Greenwichben, ahol elmentük a házhoz, ahol 10 évvel ezelőtt laktam, mikor nanny-ként dolgoztam egy családnál. Nem csengettem be, mert már évek óta nem ők laknak ott. Nagyon fura érzés volt, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaha az életben én még egyszer visszamegyek oda, főleg nem úgy, hogy Iminek is meg tudom mutatni ezt a fontos állomást, ami az életem nem kicsit meghatározó része volt és ami nélkül valószínüleg most nem írnám nektek ezeket a sorokat, mert nem jöttem volna (vissza) Amerikába.
Kicsit megkésve a bejegyzessel, de itt vagyunk. Egy hónapja már, hogy bent voltunk New Yorkban (már egy hónapja? atyaég, hogy rohan az idő!) Ugyan csak egy szabadnapunk van a héten, és azon általában a szokásos skype a családdal, főzés, takarítás, mosás van a porondon, de mivel csodaszép tavaszi időt ígértek, bementünk megnézni az Interpidet, mert Imi már régen el akart menni.
Sétáltunk egy nagyot, ebédeltünk egy szendvicset egy kis parkban ücsörögve, aztán majdnem másfél órás sorbanállás után jegyhez is jutottunk, még szerencse, hogy csodaszép napsütéses idő volt, így még jól is esett egy kicsit a napsütésben végre a szabad levegőn lenni. Nekem a NASA-s rész illetve a tengeralattjáró tetszett a legjobban, döbbenet, hogy hogy tudott több ezer tengerész hónapokon át ilyen szűk helyeken élni. A NASA-s kiállításon tudtam meg például, hogy mikor az űrhajósok, akik felmennek az űrbe, és szemüvegre van szükségük, külön szemüveget csinálnak nekik egy speciális anyagból, mert ha a hagyományos szemüvegből ha kiesne egy csavar, és megsértené a szkafanderüket, akkor az végzetes következményekkel járhatna.
Akit érdekel a hajó története és, hogy mi található az Intrepiden, az olvassa el ezt a bekezdést, ami egyébént talán kicsit érthetőbbé teszi majd, hogy mi van az egyes képeken, amiket feltettem akit jpedig nem érdekel, az csak ugorjon a képekre:
A múzeum nevét is adó anyahajó négy szintje látogatható. A hangárban napjainkban repülőgépeket tárolnak. A teherlift, amellyel régen felemelték a felszállópályára a repülőgépeket, most moziként szolgál és az anyahajó történetét bemutató filmet vetítenek benne. A hangárban a hajó alkalmazásának három nagy korszakát mutatják be tablók, repülőgépek és tárgyak segítségével. A filmből kiderül, hogy alig 15 évvel ezelőtt is szolgálatba helyezték a hordozót, a 2001 szeptember 11-i terrortámadásokat követően az FBI több száz ügynökének szolgált főhadiszállásául. A hajó alkalmazásának első korszaka a második világháborúra tehető, ekkor a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált és a kiállított TBM-3E Avenger repülőgépből szállított sokat. A hajót több kamikázetámadás is érte, s ennek bemutatására egy multimédiás vetítést is tartanak bizonyos időközönként. A hajót ezt követően többször felújították, s a világ több óceánjára, tengerére vezényelték. Így a Földközi-tenger mellett az Atlanti-óceánon és a Karibi-térségben is szolgált. Többek között a NASA is alkalmazta, részt vett a Gemini űrprogram űrhajósainak tengerből történő kimentésében. Végül 1966-69 között a Vietnámi háborúban használták. Utóbbi szakaszról egy frissen nyílt kiállítás számol be. Ez a tárlat némileg különáll a többitől méreteivel, saját prospektusával és a berendezésével, korabeli újságcikkek nagyított példányaival borított falú folyosókon olvashatunk az egyes bevetésekről. Bizonyos titkos, de mára feloldott jelentéseket korhű papíron kinyomtattak és dossziéba helyeztek, amelyet az érdeklődők szabadon olvashatnak. A következő emeleten korabeli poszterekkel, újságokkal és berendezéssel ellátott hálótermeket és irányítószobákat láthatunk. Az egyes szobákhoz nemcsak leírás és az adott korból származó fénykép tartozik, de még egy ott szolgálatot teljesítő katona visszaemlékezéseit is elolvashatjuk. A legnagyobb területen a felszállópálya járható be. Itt több korszak repülői, helikopterei, replikái láthatók. Az irányítótorony is látogatható, ahol a gyönyörű manhattani panoráma mellett a navigációs eszközök és a hajó kezelőszervei is megtalálhatók. A komplexum legújabb egysége az Enterprise űrsikló. Ez volt az az űrsikló, amely prototípusa volt azoknak, amelyek az űrben is szolgálatot teljesítettek. Az Enterprise nem rendelkezik hajtóművel, így űrrepülésre nem alkalmazták, azonban ezen próbáltak ki több olyan elemet, rendszert, amely a későbbiekben elengedhetetlen volt az űrsiklók működéséhez. A jármű mellett több poszter, vetítés és emléktárgyak láthatók, nem csak az Enterprise-ról, hanem általánosságban az űrkutatásról is. Az űrsiklóba nem lehet bemenni, azonban egy emelvényről remek képeket készíthetünk róla. Ha szerencsénk van, valamely űrhajós vagy kutató előadását, könyvbemutatóját is meghallgathatjuk, mert bizonyos időközönként ezt is szoktak az űrsikló termébe szervezni.
A képeket fordított időrendben töltötte fel, de nem volt kedvem ennyi képet átrendezni, szerintem a lényegen nem változtat.
Bő két hete már, hogy elmentünk az ügyvédhez az adóbevallást megcsináltatni. Nagyon jófej öreg úr, szerintem valahol 60 és 70 között lehet. '56-ban menekült az USA-ba, aztán elvégezte a jogi egyetemet és azóta praktizál. Sokat beszélgettünk, leginkább ő, mert beszélőkéje az van rendesen. Aztán mikor kérdezgette, hogy mit csináltam lent Floridában, majd szóba jött a Frieslandos tapasztalatom is, megkérdezte félig viccesen, hogy nem keresek-e munkát, én meg szintén nevetve rávágtam, hogy köszönöm szépen, de hála az égnek van munkám bőven. Aztán szó szót követett és kiderült, hogy ő teljesen komolyan gondolta ám a kérdést. Így esett, hogy következő szombaton már próbanapon voltam az ügyvédi irodában, ahol a nap végén megbeszéltük a további részleteket. A múlt szombaton ismét mentem dolgozni, kedden pedig már rendesen hétköznapokon, teljes állásban dolgozom az ügyvédi irodában, egyelőre legal assistant (jogi asszisztens) pozícióban. Azt mondta, hogy ha belerázódom és én is szeretnék tovább lépni, lehetek paralegal, azaz ügyvéd segéd/bojtár (nem találtam jobb fordítást rá). Az egyik kolléganő szintén így kezdte az irodába, mint én, aztán ma már ő is ügyvéd, a másik pedig paralegal.
Meglátjuk majd, hogy mit hoz az élet, én igyekezni fogok! A lényeg, hogy mind anyagilag, mind szakmailag ismét egy lépéssel előrébb vagyunk. Hétfőre megtartottam két családot, akiknél a reggeli munkáim vannak és így áprilisig keddtől szombatig, április közepétől pedig keddtől péntekig kell letudnom a heti 35 órát.
Szerencsére a családok is jól fogadták és mindenki látta, hogy ez egy olyan lehetőség, amit nem szabad kihagyni, így mindenkitől vagy békében el tudtam vállni, vagy pedig rugalmasak voltak és át tudtuk szervezni a napokat, amikor náluk dolgozom, úgy hogy megmarad az összes órám, amit náluk dolgoztam eddig is.
Heatheréktől többek között ezt a képeslapot kaptam búcsúajándéknak:
A képes lapon ez áll:
Csak egy különleges ember tud úgy gondoskodni a másikról, ahogy azt te teszed. A kedvességet és törődésed sokkal többet jelent, mint ahogy te azt el tudod képzelni. Köszönönjük!
szívem legmélyéről köszönöm neked mind azt a segítséget, amit értem és a családomért tettél az elmúlt pár hónapban. Sok szerencsét az új munkádban!
Szeretettel, Heather
Most pedig megyek aludni, mert ma egy újabb New York-i kiránduláson vagyunk túl és halálosan fáradt vagyok, de a kirándulásról természetesen majd egy újabb bejegyzésben bővebben írok.
Mielőtt felmondtam (hogy mi történt, erről majd egy következő bejegyzésben) mindenképpen meg akartam örökíteni és mutatni nektek, hogy milyen házba is költözött a család, ahol minden délután dolgoztam.
Szerintem a képek és a videó magukért fognak beszélni (a képekből a kicsi szobája hiányzik, de a videó végén rajta van, éppen amint szundikál):
Lehet, hogy nem szép ilyet mondani, de a három gyerek közül akkor is Vivien a kedvencem, Nem hisztizik, szót fogad, rendesen eszik és még sorolhatnám, amit a másik kettő látványosan gyakrabban csinál. Nyilván ő van a legjobban hozzámszokva, hiszen ő tölt a legtöbb időt velem a három gyerek közül, de akkor is ő a legcukibb, akárki akármit mond.
Ha valaki esetleg nem ismerné fel a számot, amit énekelni szeretne a kicsi, akkor erről van szó (Boney M - Baby hans up):
