A héten síszünet volt a gyerekeknek, így anyuka megpróbált programokat szervezni nekik, hogy ne üljenek otthon egész nap. Egyik nap kitalálta, hogy ha reggel nem dolgozom máshol, el tudnék-e menni velük, mert 3 gyerekkel Philadelphiába menni, azért nem csak móka és kacagás és elkéne neki egy kis segítség. Nekem nyilván nem esett nehezemre nem éppen házkörüli teendőket végezni, naná, hogy mentem velük.

A Franklin Múzeum volt a cél, ahol a 3 kiállításból a Jurassic Park-osra esett a választás. Most már így utólag szerintem belátta, hogy nem biztos, hogy egy 2 és egy 4 éves lánnyal erre kellett volna jegyet vennie, még ha Jonas, aki ugye már 10 éves, nagyon élvezte a kiállítást. Egyébként szerintem is nagyon jó volt, elképesztő élethűen voltak megcsinálva a dínók, de hát mivel én javarészt a két lányt istápoltam, így nem sokat élveztem a kiállításból.

Margot reggeltől kezdve nyűgös volt, már akkor lappangott benne egy kis betegség, úgyhogy szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább ő volt egész nap a babakocsiban és a kicsit kellett ölben vinni, nem pedig fordítva. Vivi már az első dínónál felmászott az ölembe, de ott még ok volt, próbáltuk elvicceli a dolgot. A második legalább nem mozgott és elég távol is volt tőlünk, a bajok a harmaik dínónál kezdődtek, de mivel anya és Jonas is közelmentek hozzá, és megpróbáltuk eladni a sztorit, hogy milyen kis cuki a baby dínó, így még megúsztuk a sírást, de már erősödött a karja és a lába szorítása a nyakam és a derekam körül. A következő dínót egy fa kertecrács választotta el tőlünk és teljesen élethűen járt kelt a dínó a ketrecében, a hangos bemondóban még a gondozója is próbált beszélni hozzá, hogy még élethűbb legyen. Itt már bizony volt sírás izomból, hiába próbáltam vele a terem sarkába menni vele és a fejét magamhoz ölelni, hogy a lehető legkevesebbe lásson és halljon belőle, így inkább kimentem vele a teremből és Heather Margot is kitolta hozzám, mert nyilván ő is sírt és meg volt rémülve. Mivel egyik teremből mentünk a másikban, nem volt hátraarc, az utolsót is végig kellett csinálni. Szegény Vivi még csak a hangját és az árnyékát látta szegény jószágnak, de a mentőautó szirénája lófütty volt ahhoz képest, amit a gyerek kiadott magából, úgyhogy a szó legszorosabb értelmében futásnak eredtem szorosan magamhoz ölelve a kicsit, amit még tetőzött az, hogy az egyetlen menekülési út kifelé a dínó mellett közvetlen vezető lyukas kb 10-12m hosszú farönk volt, amin át kellett szaladni. Hát gondolhatjátok! Szerintem vicces volt a szituáció, de azért majd meg szakadt a szívem a lányokért. Heather itt is kihozta Margot-ot hozzám. Így aztán csak ültünk a múzeum boltjának padlóján a lányokkal az ölemben és próbáltam nekik elmagyarázni, hogy az üvöltő, hörgő hang a fala mögül igazából nem is olyan félelmetes. Ez csak a dínó hangja és pont olyan mikor  a kutyus azt mondja, hogy wuf-wuf, a cica meg... és így tovább, végig az állatok, elmagyarázva, hogy ők így "beszélnek". Aztán ők is elkezdték utánozni a dínót és akkor helyreállt a világ rendje. Voltunk még a múzeum többi részén is, ahol mindenféle tudományos, fizikai kísérleteket lehetett csinálni, sportokat kipróbálni, volt egy szív  is megépítve, amit végig lehett járni. Szó ami szó, szerintem azért összességében egy jó élmény volt, még akkor is, ha a kicsi még napok múlva is szörnyként emlegette a dínót :)

A múzeum után kellőképpen éhesek voltunk már, így elmentünk egy Hard Rock Caféba, mert hát az mekkora élmény lesz Jonasnak! Ettünk egy jót, végül este 6-ra hulla fáradtan értünk haza!

A Hard Rock Caféban:

Január 16-án volt 8 éve, hogy megismertük egymást és azóta bizony JÓBAN, ROSSZBAN EGYÜTT, mert egy szuper, erős kis csapat vagyunk, akinek semmi és senki nem állhat az útjába :)

Egy jó ideje tervezgettük már az autóvásárlást nekem, mert sajnos Uberrel nem igazán volt kifizetődő dolgozni járni, Iminek viszont a távolság miatt nagyobb szüksége volt az autóra, de nem volt más választásunk, ezért fogunkat összeszorítva fizettük minden nap a 20-25 dolláros útiköltséget, hogy eljussak munkába, este pedig Imi jött értem, hogy így egy óra helyett másfelet vezethessen. Csak, hogy jobban értsétek, hogy miért nem volt túl gazdaságos, most egy tank benzinért fizetek 30-35dollárt, amivel majdnem két hétig járok dolgozni! Ugye-ugye!

Őszintén szólva, azután, hogy elkezdünk nézelődni, nem sok idő telt el, hogy kezünkben legyen az új autó kulcsa, amit egyébként ránk nem igazán jellemző szerencsének könyvelek el, de annál boldogabb vagyok tőle. Összesen 3 autót néztünk meg, a Hyunai volt a második, de már akkor tudtuk Imivel mindketten, hogy az lesz az igazi. Egy nagyon kedves és rendkívül intelligens kínai pasitól vettük, aki mint kiderült még azt is tudta, hogy mi fán terem Magyarország. Mondta, hogy már nagyon régen szeretne elutazni oda, ismerte Budát, Pestet és a város kettészelő folyót. Iminek még bókolt is egyet, mondta, hogy milyen intelligens arca van :)

Első találkozásunk után 3 nappal visszamentünk és több száz dollárt lealkudva, januárt 7-én az új autóm büszke tulajdonosa lettem. A rendszám intézése eltartott 1-2 hétig, de a szuper rendes kis kínai megengedte, hogy addig használjam az övét, ami egyébként egy óriási dolog, mert ha bármi lett volna az autóval, azt az ő biztosítása bánta volna. Szerencsére nem lett, pedig az autót a lehető legnagyobb hóviharban hoztuk el tőle és akkor bizony még "pályagumik" voltak rajta. Új gumikat csak a következő hét végén vettünk rá.

Elvittük a szerelőhöz, hogy nézze át, esetleg kell-e valamit csinálni rajta, de azt mondta, hogy szinte minden újonnan lett cserélve az autón, aksi, fékek, olaj szűrők, nagyon jó gazdája volt a kiskocsinak, úgyhogy ezt az autót csak vezetni kell és nagyon vigyázni rá. Azt mondta, hogy nagyon jó vásárt csináltunk vele!

Imádom a kisautómat, egy álom vezetni, az egyik legjobb dolog, ami történt velem/velünk, mióta kint vagyunk.

Most már fura nekem Imi nagy autójába beleülni, Iminek fura az én autómban ülni, mert nem ő vezet, azért néha hiányoznak a munkából hazafelé az autóban csacsogós, almát ropogtatós, együtt boltba beszaladós programok, de most már mire hazaérek vagy el vagy elő van készítve a vacsi, mert Imi mindig hamarabb hazaér és nekem sem kell rá várni munka után, hogy felvegyen.

Folyamatosan változik az életünk, de jól vagyunk, szépen haladunk előre és csak ez számít!

Sokáig úgy volt, hogy kettecskén itthon szilveszterezünk, mert nem nagyon volt olyan buli, ahová elmentünk volna, de a hét közepén Józsi szólt, hogy csinál szilveszteri bulit, menjünk mi is, ha nincs más programunk.

Nem életünk legnagyobb szilveszteri bulija volt, de legalább nem ültünk itthon. Ahogy az lenni szokás, mi iszogattunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Sok gyerek volt, ami nyilván lekötötte a szülőket, a társaság másik része meg egyszerűen nem volt a legnagyobb partiarc, így a buli inkább beszélgetős volt, mint a cipőjüket eltáncolós, de mi nyilván hoztuk most is a formánkat Imrussal a táncparketten :). Találkoztunk régi ismerősökkel, többek között Csabival is, ha még emlékeztek, vele laktunk egy házban Jacksonvillben.

A képek nem a legjobbak, valamiért nem sikerülnek jól a benti képek.

Este negyed 10 van, Imrus kint alszik a fotelban mit egy mormota, pedig már egy párszor kimentem egy-két dologért, de meg sem mozdul :) Azt hiszem a vacsi és a bor megtette a hatását.

A délelőtti takarítás, mosás közben főztem egy isteni húslevest, aztán felhoztuk a fát és feldíszítettük. Jó érzés volt végre ismét karácsonyfát díszíteni, a tavalyi, szerintem életünk egyik legfelejthetőbb, de legalább is nem éppen karácsonyi hangulatban eltelt karácsonya után.

Délután gyertyát gyújtottunk, kicsit boroztunk, megcsináltuk együtt a vacsit, ami nem mellesleg mennyeire sikerült és utána néztünk egy filmet, vagyis én néztem a filmet, mert Imi elaludt a fotel karfáján kb 20 perc után és azóta is nyomja.

Ezúton is szeretnénk A CSALÁDNAK, MINDEN KEDVES BARÁTUNKNAK, ISMERŐSÜNKNEK ÉS BLOGOLVASÓNAK ÁLDOTT, BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNNI!

Puszilunk Titeket!

Otthon is egyre inkább divat már a házakra mindenféle fényeket rakni karácsonykor, csak úgy mint itt. Az emberek nagy többsége azért tud mértéket tartani, így mi megörökítettük azokat, akikkel kicsit elszaladt a ló :)

Imádok este kocsikázni és nézelődni, elképesztő hangulata van az utcáknak a sok kivilágított házzal.

Boldog Karácsonyt minden blogolvasónak! :)

Puszilunk Benneteket!

December 10-re hivatalosak voltunk Imi főnökének a szülinapi bulijára. Nem nagy ereszd el a hajam, csak néhány barát, kolléga. Iszogattunk kicsit, többek között egy kis hazai Fütyülőst, csináltattak igazi magyar sütiket, és egy nagy malacot süttettek (nem mintha nem most készült el volna a vadonat új konyhájuk és akár süthettek-főzhettek is volna, de itt már csak így szokás). Vacsi után, ahogy még jobban kerekedett a hangulat, csináltunk egy kis retró partyt, aztán foglamunk sincs igazából, hogy mikor értünk haza, valvalamikor későn éjszaka/hajnalban. Elszoktunk már a bulizástól, úgyhogy volt mit kipihenni vasárnap. Jó volt végre ismerősökkel, barátokkal kicsit bulizni megint!

Szombaton leesett az első hó, amit persze nem úgy kellett volna megtudnom, ahogy azt megtudtam.

Amikor gyerekek voltunk, és leesett az első hó, ami valahogy mindig éjszaka történt, anya vagy apa mindig úgy ébresztett mindket a hugommal, hogy kinyitotta a szobaajtót és szólt, hogy gyertek gyerekek esett a hó, nézzétek ki az ablakon! Nekünk sem kellett több, egy másodperc alatt voltunk az ablakra tapadva és már alig vártuk, hogy mehessünk le a friss ropogós hóba játszani.

Ez most nem egészen így történt. Reggel hallom, hogy Imit a konyhába mérgelődik, hogy "a picsába", kérdezem mi a baj? Válasz: esett a hó! Én ugyan olyan gyermeki örömmel rohantam az ablakhoz és utána elmeséltem neki, hogy ezt neki úgy kellett volna előadnia, mint ahogy anyák előadták, mikor gyerekek voltunk és neki is örülnie kéne, mert, hogy ez milyen jó, de nem tudott velem örülni, nem is értem miért :(.

Nekem egész reggel olyan jó kedvem volt tőle, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, pedig ez reggel 5.30-kor történt, mert Imit vinnem kellett dolgozni, hogy egész nap legyen autóm és intézni tudjam a dolgainkat.

Délutánra ugyan felmelegedett az idő és az eső esett, így a hó egy része elolvadt, ma reggelre pedig a többi, de még most is elmosolyodom, ha a hóra gondolok. Hiányzott a  hideg, hiányzott a hó. Floridában nem jó a karácsony, melegben nincs is igazi karácsony!

Már alig várom, hogy megint essen a hó! Az előrejelzést szerint viszont nem lesz fehér a karácsony, legalább is itt biztos nem :(

Mivel most nagy takarékosságban vagyunk, hogy decemberben tudjunk venni egy másik autót, mondtam Imrusnak, hogy nem szeretnék semmit születésnapra, de mennyünk be megint New Yorkba. Utánaszámoltunk, már lassan három hónapja, hogy voltunk a Citybe, szóval éppen ideje egy újabb látogatásnak. Elképesztő, hogy repül az idő.

Ez alkalommal a Time Square és a Central Park egy részét néztük meg. Csodaszép idő volt, de azért már kellett a nagy kabát.

Egy tőlünk 20 percre lévő városban, amit itt egyébként nem távolság, mert Imi 1 órát én 35-40 percet utazok minden nap munkába, csak egy irányba, van egy Amerikai-Magyar Ház, ahol Hallowen buliban voltunk 2 hete szombaton.

Próbáltam mondogatni Imrusnak, hogy öltözzünk be, de a magyar srác, akivel dolgozik, azt mondta, hogy nem nagyon szoktak beültözni az emberek, így nyilván Imi sem akart és az Istennek nem tudtam meggyőzni. Mikor kiszálltunk az autóból, rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a társaság 90% jelmezben van, de akkor már mindegy volt. Jópofobbnál jópofább jelmezeket láttunk, úgyhogy Imrus megígérte, hogy jövőre bizony mi is beöltözünk, az tuti. Olyan retro zenékre buliztunk, mint Szűcs Judit, Kozmix, Emergency House és még sorolhatnám, zenék, amikre 20 éve buliztam utoljára. Ittunk jó magyar pálikákat és borokat és már azt is elmondhatjuk, hogy ismerősökkel is találkoztunk, mert bizony már olyanok is vannak, pedig azt hittük, hogy senki nem lesz majd akit ismerünk! :) Hát igen, kicsi a világ, főleg itt Amerikában.

A gyerekek jelmezben és anyuka: