A következó nap megint bementünk Ildivel New Yorkba. Délelőtt béreltünk bicikliket és a Central Parkban bringáztunk egy nagyot. Azt mondják, ha egyszer megtanultál biciklizni, azt nem lehet elfelejteni. Magát a biciklizést valóban nem, de hogy az ember technikája berozsdásodik az tuti. Beletelt némi időbe, mire egyesen is tudtam közlekedni és nem csak egy 1 méter széles sávban kacskaringózva, azokról az izmokról, amiket a biciklizéshez használ az ember pedig ne is beszéljünk, a lényeg, hogy jó lett volna, ha van nekem olyan.

• 
• 
• 

Délután elmentünk a The Metropolitan Museum of Art-ba. Ide inkább azért, mert Ildit érdekelte, én nem biztos, hogy magamtól vettem volna jegyet, de mivel benne volt a City Pass-ban, amit vettünk, így természetesen ez sem maradhatott ki. Én nem az a típus vagyok, aki szereti a képekkel és szobrokkal teli múzeumokat, engem ez nem tud lekötni, de azért természetesen becsülettel végigjáruk a múzeumot.

• 
• 
• 
• 

Péntekre már Imi is szabad napot vett ki, hogy tudjunk velünk jönni. Úgy terveztünk, hogy a lehető legkevesebbet kelljen sétálni és utazni egyik látnivalótól a másikig, így az egész napot a Downtowban, Manhatten déli csücskében töltöttük. Autóval bementünk Jersey Citybe, ahonnan hajóval mentünk át New Yorkba. Elmentünk először a Wall Street-re, ott megpróbáltunk egy hasonló képet csinálni, mint amilyet 10 évvel ezelőtt csináltam (mármint csináltak rólam), aztán lesétáltunk a híres Bikához, ahol fényképet csinálni magadról, már-már a vicc kategória volt, de jó turista lévén mi is kivártuk, vagy inkább kiharcoltuk a sorunkat. Onnan lesétáltunk a 9/11 Memorial Centerhez, ami szerintem mindhármunknak, de legalább is nekem biztos, óriási és egyben megdöbbentő élmény volt. A két torony egyik helyén építették fel a Sky Towert, a másik torony helyét viszont meghagyták egy "lyuk"-nak, és egy emlékhelyet építettek, ahol az összes áldozat nevét feltüntették. Bent a múzeumban sok helyen meghagyták a régi épület meghajlott acélgerendáit, bemutattak összeroncsolt tűzoltóautókat, rengeteg emléktárgyat, a korábbi irodákban tárolt iratokat, személyes tárgyakat. Sok helyen lehetett belehallgatni rögzített segélykérő telefonokba. A legmegrázóbb nekem például azok a kis termek voltak, ahová be lehet ülni és túlélők vagy azok hozzátartozóinak a beszámolóit lehet hallgatni. Döbbenetes élmény. Nem véleltenül volt kikészítve minden egyes terem kijáratához egy doboz zsebkendő. Őszintén bevallom, hogy az egyik terem történetén én is elsírtam magam. Elképesztő, hogy azok a tűzoltók milyen odaadó és alázatos munkát vittek véghez és mentették úgy az embereket rohanva fel a lángoló épületbe, hogy tudták, hogy ők onnan már nem fognak lejönni, de ez volt a munkájuk, erre esküdtek fel, így ez nem is volt kérdés számukra, hogy ez az egyetlen, amit tehetnek. A múzeumban egyébként kialakítottak egy olyan központot, ahová a mai napig bemehetsz, ha túlélő vagy annak hozzátartozója vagy és szeretnéd elmondani, hogy hogyan élted meg a napot és ezeket a történeteket játszák le azokban a kis termekben, amikről az imént meséltem.

Hazafelé metróval mentünk el a parkolóházig, ahol az autót hagytuk. A  Memorial Center mellett közvetlen van egy metrómegálló, amit szintén újraépítettek, és nem akárhogyan sikerült.

Most pedig jöjjenek a képek, ugyan bent nem sok helyen engedtek fényképezni, de azért egy-két meghökkentő fotót így is sikerült csinálni (a képek időrendben visszafelé vannak, nem volt türelmem átrendezni őket):

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 Délután felmentünk az Empire State Buildingbe, mert Ildi mindenképp szerette volna látni a naplementét. Itt is pikk-pakk felértünk, csak 1 órát kellett kb. várnunk mire átjutottunk a biztosági átvizsgáláson. Elképesztő a kilátás fentről. Kicsit olyan érzésem volt,mint amikor fent voltunk az Eiffel-torony tetején. Körbe drótkerítés a betonfal tetején, mindenki a kilátóterasz szélén nyomorog, hogy egy jó képet tudjon csinálni magáról és a kilátásról, ha szerencsés, akkor ez a kettő egy képen teljesül, ha nem, akkor vagy a kilátás lesz jó, de te nem leszel rajta, vagy rólad jó a kép, de igazából bárhol csinálhattad volna, mert nem derül ki, hogy épp milyen fantasztikus helyen vagy. A lift a 80. emeletn rakott ki, ahonnan még 5 emeletet kell a kilátóteraszig menni. Két választásunk volt. Vagy sorban állunk egy újabb 45 percet vagy felmászunk 5 emeletet, ami csak 10 perc. Mi gondolkodás nélkül a lépcsőt választottuk. Hát ja, Nem egy bérházi 5 emeltről beszélgetünk, de ez már csak utólag derült ki, amikor már félúton voltunk és erőteljesen levegőért kapkodva szedtük al lábunkat, mert nem lehetett megállni, jött a tömeg utánad könyörtelenül.

 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•