Életünk egyik legjobb döntése volt, hogy felköltöztünk New Jerseybe, ezt szépen lassan, most már hangosan is ki merjük jelenteni, azt hiszem.

Imi hetente 6 napot dolgozik az elejétől fogva. Hála az égnek szereti, amit csinál, változatos a munkája (erről talán ő ír majd egyszer részletesebben), esténként pedig nem nagyon kell altatni, a friss levegő megteszi a hatását.

Én most már lassan másfél hónapja egy családnál dolgozom déltől, délelőttönként pedig Higlandparkban (ahol a család is lakik és Scotch Plainsben), még besegítek a ház körüli teendőkben 4 másik családnál. Szépen betelt az én naptáram is, ami szuper dolog, nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt fogok annyi és olyan családot találni, akiket megszeretek és ők is engem, és adnak majd annyi elfoglaltságot, hogy az nekik is és nekem is jó legyen.

A családban, ahol délutánonként dolgozom 3 gyerek van, egy 9 éves kisfiú, Jonas, egy 4 és egy 2 éves kislány, Margot és Vivian. A kicsi a kedvencem, imádok vele lenni. A középső gyerek nem könnyű eset, de azért vele is megtalálom a hangot, illetve ha nem, akkor sem veszem magamra, mert tudom, hogy nem ellenem irányul a viselkedése. A fiút  alig látom, mert ő szinte mindig iskolában vagy délutáni elfoglaltságokon van. Anyuka is, apuka is kedves, barátságos, szerencsém van velük. A délelőtti munkáim nagy részét is anyuka segítségével szereztem, ő kérdezett körbe az ismerősei között, hogy nincs-e valakinek szüksége segítségre. Egy kicsit neki is érdeke volt, hogy legyen munkám, mert látszott, hogy beválok és nem akarta, hogy elmenjek más családhoz, olyanhoz aki délelőttre is tud mukát adni vagy több órás elfoglaltságot ad, mint 7 óra.

Szeretem amit csinálok, megszerettem a délelőtti munkáimat is, mert megtanultam, hogy kinek mik az elvárásai, rigolyái, összeismerkedtem a szülőkkel, hogy egyre több alkalmam van velük beszélgetni. Nem mondom, hogy pénteken reggel már nem várom, hogy vége legyen a hétnek, és jöjjön a pihenés, mert a délelőtti 2-4 óra és a délutáni 7 óra bizony nem kevés, de egyébként őrület, hogy milyen hamar elmegy egy nap. Kialakult az embernek a rutinja, tudja, hogy mit mi után, melyik házban, melyik nap csinálja és tényleg elrohan az idő. Ráadásul magyar fejjel el sem tudjátok képzelni, hogy mekkora házakról beszélünk, de azért megpróbálom illusztrálni.

Heatherék (a délutáni család) háza sem kicsi, értsd ezalatt azt, hogy, az emeleten 4 szoba, 2 fürdő, a földszinten, egy óriási konyha, nappali, étkező és még egy helyiség, ami üresen áll illetve a basementben (hívjuk pincének) ami az egész ház alatt terül el, van egy játszószoba, egy dolgozószoba és egy man cave (apukának a kuckója).

Egy pár kép, a teljesség igénye nélkül, hogy mégis könnyebb legyen elképzelni a munkakörülményeimet :) (a képminőség nem elsőosztályú, mert a telefonommal fényképeztem)

A gyerekek:

A jó múltkorában csináltunk egy pár képet, hogy meg tudjuk nektek mutatni, hogy az itteni nagy házak, amik egyébként egyáltalán nem szokatlanok és ritkák, így néznek ki. Az összesen 5 házból, ahol dolgozom, 4 ekkora vagy majdnem ekkora, mint ezek.

Végre lementegettem az összes kütyükről a képeket és többek között így találtam rá azokra a képekre, amiket a költözéskor úton idefelé csináltunk. Nem túl cselekményesek, inkább érdekesek szerintem. Én még mindig újra és újra rá tudok csodálkozni, hogy milyen úthálózatot építettek itt ki Amerikában.

Útközben megálltunk Charlestonban egyet sétálni:

Ebben a házban lakunk, a felső emeleten (nem a tetőtérben!)

Ma realizáltam, hogy 2 fontos dolgot nem írtunk le a blogba, de mivel néhány hete volt már így inkább majd a képek illetve a 3 videó beszéljen helyettünk.

Az első videót a kocsiból vettem fel, hogy hátha egy kicsit át tudjuk adni nektek, hogy milyen autóval közlekedni New Yorkban, legalább is ilyen, amikor próbálunk kijutni a városból New Jersey felé.

A második videót egy ebédszünetben vettem fel, amikor a Park Avenuen dolgoztam és kimentünk ebédelni. (nem tudtam megfordítani a képet, bocsika)

A harmadik videóba pedig azokat a fényképeket raktam össze, amiket akkor csináltunk, amikor Imivel először bementünk New Yorkba. Vonattal mentük a Penn Stationig, utána pedig metróztunk és sétáltunk. Tettük ezt egyrészt, mert az is kaland és meg akartam mutatni Iminek, hogy itt nem a MÁV üzemel, másrészt meg a New Yorkban kocsival való közlekedést szerintem el kell felejteni, hacsak valakinek nincs extra pár órája a dugóban álldogálni városnézés helyett. Manhattan déli részébe mentünk, ahol felmentünk a Brooklyn Bridgere, elsétáltunk oda, ahol az ikertornyok álltak. Mikor utoljára jártam ott, még csak a nagy lyuk volt, ahol az épületek álltak. Azóta eltelt 10 év és már a One Word Trade Center magasodik ott. A videó végére beraktam egy pár képet, amit munkába jövet-menet fényképeztem. (elnézést a sárga csíkért a videóban, de utólag láttam csak, hogy benne van és nem volt kedvem vele vesződni, hogy ki lehet-e venni belőle, szerintem egyébként nem, mivel csak gyorsan letöltöttem egy program próbaverziójét)

Jó mozizást!

Imi szombaton Józsinál dolgozott, mert a házukat újítják fel és ott segített neki. Délután mikor végeztek, visszamentem érte, mert a kocsi nálam volt, hogy tudjam intézni napközben a dolgainkat. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk maradni még egy kicsit, süthetnénk egy szalonnát. Nyilván nekünk sem kellett kétszer mondani. Akármilyen drága Michelin csillagos étterem ingyen menüjét elcseréltük volna már egy szelet lilahagymás zsíroskenyérre, annyira vágytunk már egy kis jó csöpögtetett, zsíros, füst illatú vacsorára.

 Józsiék másnap mentek ki hajóval az óceánra horgászni és kérdezte, hogy nincs-e kedvünk kimenni velük. Gondolhatjátok, hogy nem sokat gondolkodtunk a válaszon.

Először azt hittem, hogy csak hülyéskednek, amikor mondták, hogy 5.15-kor indulunk, de nem, a horgászat itt is hajnali mulatság. Egyórára volt a kikötő, ahol a hajót vízre tettük. Már maga a vízre tétel is élmény volt, mert sosem láttunk előtte ilyet, aztán indulhatott a kaland és a megpróbáltatások, mert azok is voltak, nem titok.

Amikor mész a hajóval, akkor nincs semmi baj, élvezed a hullámokat, legalább is a kicsiket, mert reggel még csak azok voltak. A baj akkor kezdődött, amikor megálltunk és elkezdek horgászni. Bentebb már igazán nagy hullámok voltak végig, mint utóbb megtudtuk ez a hidegfront miatt volt, ami éjszakára ide is ért, és ilyenkor sokkal jobban hullámzik az óceán. Amikor már álltunk és csak ringatóztunk, én nem voltam jól, forgott a gyomrom, a fejem, így inkább csak lefeküdtem, próbáltam élvezni ahogy ringatnak a hullámok, több-kevesebb sikerrel, aztán rájöttem, hogy jobb, ha felülök és a távolba meredek, mert akkor kevésbé vagyok rosszul. Iminek sajnos ez a taktika nem jött be, így neki pár óra alatt ötször sikerült hánynia, de mindig irigyeltem, mert utána ő mindig jobban lett :). Utána elhajóztunk egy kicsit messzebb, mert nem nagyon volt senkinek rendes fogása, csak kicsi repülőhalakat és egy kis cápát fogtak.

Amikor mentünk, akkor megint jó volt, menet közben nincs az embernek hányingere. Iminek háromszor is volt kapása, az utolsó volt a legnagyobb. Alig bírta tartani a botot, vagy 20 percig küzdött vele, próbáltunk a hajóval is közelebb menni, de a végén elszakította a damilt és elúszott akármi is, ami a horog végén volt, így gyakorlatilag egy nem túl eredményes horgászatot tudhatunk magunkénak. Senki nem fogott semmi értékelhetőt, amit érdemes lett volna hazahozni.

A visszafelé út a kikötőbe volt a legnagyobb kaland, ami egy bőrigázott legénységgel és az én sajgó fenekemmel ért véget. Ahol én ültem a hajó elején, nem volt párna és a hullámokon pattogva, a saját párnáncskáimat kivéve semmi nem tompított. Nem tudom a képeken átjön-e, hogy, mennyire voltunk elázva, talán a ruhának a színén látszik, hogy mennyivel sötétebb itt-ott.

Mindent összevetve azért egy óriási élmény volt, és ha legközelebb lesz rá lehetőség, már rutinosan felkészülve egy dupla adag hányás elleni gyógyszerrel, biztos megint kimegyünk. Egyébként Józsi mondta is, hogy azért általában nem szokott ennyire hullámozni és kevésbé gyomorforgató a dolgod, de hát nekünk most egy ilyen jutott.

Utólag néhány kép az elmúlt hónapokból, amiket nem volt időnk posztolni. Lesz majd még 1-2 ilyen bejegyzés.

A céges flotta, amit Imrus nem kevés mérfölddel gazdagított:

Péter szülinapja:

IMI ELSŐ BLOGBEJEGYZÉSE!

Amikor még Jacksonvillben dolgoztunk, már akkor is az volt a célunk, hogy majd egyszer New York környékén dolgozzunk, de akkor anyagilag még nem engedhettük meg magunknak, hogy egyedül kivegyünk egy albérletet, ráadásul itt valamivel drágábbak a lakások, mint délebbre.

Anno jött a munkalehetőség Tampán, ahol jobban tudtunk keresni, valamint egy másik párral tudtunk kivenni közösen egy apartmant, ami anyagilag nem volt sokkal nagyobb teher, mint a jacksonville-i lakás. Ezért igazából nem sokat gondolkodtunk rajta és elvállaltuk a munkát. Úgy terveztük, hogy legalább egy évig maradunk ott, de mivel a másik pár hamar feladta, és visszamentek Texasba, így el kellett döntenünk, hogy hogyan is akarjuk tovább csinálni Amerikát. Vagy maradunk ott és fizetjük a magasabb költségeket vagy megpróbáljuk New Yorkot, hiszen akkor már mindegy, hogy hol fizetünk többet.. 

Már Jacksonvillben volt egy gyenge tapogatózásunk New York felé, de akkor még anyagi lehetőségeink nem engedték meg, hogy komolyan fontolóra vegyük, de mivel Tampán felgyorsultak az események, ezért nekünk is gyorsulnunk kellett, így azt a tapogatózást, ami tavasszal volt, felváltotta a cselekés, ami annyira jól sikerült, hogy itt vagyunk New Jerseyben, fél órára New Yorktól. 

A srác akinek dolgozni fogok, egy alvállalkozó építkezéseken. Egyszerre több helyen is dolgozik, New Yorkban, Pennsylvaniaban és New Jerseyben. Azt, hogy konkrétan még mi lesz a feladatom, nem tudom pontosan, de ezt majd egy későbbi bejegyzésben megírom. 

Gabinak egyelőre még nincs munkája, de nem vagyunk elkeseredve emiatt, mert tudjuk, hogy előbb-utóbb neki is lesz állása. Lehet, hogy az elején még nem a kvalitásainak megfelelő munkát fogja megtalálni, de próbáljuk majd megkeresni azt amiben ki tud teljesedni.

(Azt hittem, hogy ez a bejegyzés már rég fent van a blogon, de elfelejtettem élesíteni, úgyhogy most akkor tessék olvasni.)

Őrület, hogy már négy éveltel azóta, mióta kimondtuk egymásnak a boldogító igent. 

Sok minden történt azóta. Akkor még egész más tervekkel kezdtük a a házas életet. Többek között elkezdtünk félretenni egy kis perselybe minden hónapban egy adott összeget, amiből a 10. házassági évfordulónkon szerettünk volna  eljönni Amerikába. Most pedig ott tart a történetünk, hogy már a 4, házassági évfordulónkat itt ünnepelhetjük kint. Ez az amikor az ember tervez, a sors meg máshogy alakítja az életet. De ennek is így kellett történnie valamiért.

Úgy alakítottam Imrus beosztását, hogy a szobat estéje szabad legyen, hogy el tudjunk menni vacsorázni és egy kicsit ünnepelni, mert azért az ember házassági évfordulója azért csak megünnepelendő esemény arról nem is beszélve, hogy minden évben ilyenkor annyi jó emlék idéződik fel, amikor megnézzük az össefoglaló videót az esküvőnkről.

Ha valakit esetleg érdekel:

Beültünk a kocsiba és elindultunk dél felé, majd kikötünk valahol alapon. Én ki akartam menni végre a városból, Imi pedig szeretett volna végre nem órákat autózni, így Palmettoban kötöttünk ki, ahol egy szuper étteremben kötöttünk ki. 

A többi leírást a képek mellé írom majd.

2 hete pénteken Imrus még elment egy kisebb szőnyeg takarításra St. Pete-re, én meg nem akartam oda-vissza kocsikázni, munkám meg volt bőven, így úgy döntöttem megvárom bent a cégnél. Este fél 10 felé Péter még visszajött az irodába, sosem derült ki igazából minek. Imi is nem sokkal utána megérkezett, beszélgettünk egy kicsit, aztán egyszer csak Péter felcsattant, nem iszunk meg valamit? Én még be akartam fejezni, amit épp elkezdtem csinálni, tényleg csak pár perc lett volna, erre Imi odaáll az asztalom fölé, és gyakorlatilag rám parancsolt, h "nem hallod, hogy indulunk!". Annyira kinevettem, de szót fogadtam és tényleg azonnal összeraktam minden papíromat és 1 perc múlva már a kocsiban ültünk. 

Fejenként 3 shaker (mert itt abban hozzák, és abból 2 pohárral tudsz tölteni magadnak) szépen lecsúszott, szinte észre sem vettük, rá fért már mindenkire egy kis kikapcsolódás. Menet közben Mariann is csatlakozott hozzánk. Ő egyébként egy magyar lány, pár évvel fiatalabb mint mi, de ő már 10 éve itt dolgozik Péteréknél és gyakorlatilag a családjuk tagja lett ennyi idő alatt.

A szuper kis családunktól, szuper kis életmentő csomag, amiből már el is készült a pörkölt, a  paprikás krumpli és a finom, friss ropogós házi kenyér! Köszönjük még egyszer! x

Nyugi, Amerikában is vannak fűszerek de elég sovány a választék és nem is túl finomak.

Sosem gondoltam volna, hogy a Frieslandnál töltött 8 évem után ilyet fogok mondani, de hiányzik a Túró Rudi!!! 

 Köszi Puki, te vagy a legjobb Lil' Sis! xoxox: