Imi szombaton Józsinál dolgozott, mert a házukat újítják fel és ott segített neki. Délután mikor végeztek, visszamentem érte, mert a kocsi nálam volt, hogy tudjam intézni napközben a dolgainkat. Beszélgettünk még egy kicsit, aztán megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk maradni még egy kicsit, süthetnénk egy szalonnát. Nyilván nekünk sem kellett kétszer mondani. Akármilyen drága Michelin csillagos étterem ingyen menüjét elcseréltük volna már egy szelet lilahagymás zsíroskenyérre, annyira vágytunk már egy kis jó csöpögtetett, zsíros, füst illatú vacsorára.

 Józsiék másnap mentek ki hajóval az óceánra horgászni és kérdezte, hogy nincs-e kedvünk kimenni velük. Gondolhatjátok, hogy nem sokat gondolkodtunk a válaszon.

Először azt hittem, hogy csak hülyéskednek, amikor mondták, hogy 5.15-kor indulunk, de nem, a horgászat itt is hajnali mulatság. Egyórára volt a kikötő, ahol a hajót vízre tettük. Már maga a vízre tétel is élmény volt, mert sosem láttunk előtte ilyet, aztán indulhatott a kaland és a megpróbáltatások, mert azok is voltak, nem titok.

Amikor mész a hajóval, akkor nincs semmi baj, élvezed a hullámokat, legalább is a kicsiket, mert reggel még csak azok voltak. A baj akkor kezdődött, amikor megálltunk és elkezdek horgászni. Bentebb már igazán nagy hullámok voltak végig, mint utóbb megtudtuk ez a hidegfront miatt volt, ami éjszakára ide is ért, és ilyenkor sokkal jobban hullámzik az óceán. Amikor már álltunk és csak ringatóztunk, én nem voltam jól, forgott a gyomrom, a fejem, így inkább csak lefeküdtem, próbáltam élvezni ahogy ringatnak a hullámok, több-kevesebb sikerrel, aztán rájöttem, hogy jobb, ha felülök és a távolba meredek, mert akkor kevésbé vagyok rosszul. Iminek sajnos ez a taktika nem jött be, így neki pár óra alatt ötször sikerült hánynia, de mindig irigyeltem, mert utána ő mindig jobban lett :). Utána elhajóztunk egy kicsit messzebb, mert nem nagyon volt senkinek rendes fogása, csak kicsi repülőhalakat és egy kis cápát fogtak.

Amikor mentünk, akkor megint jó volt, menet közben nincs az embernek hányingere. Iminek háromszor is volt kapása, az utolsó volt a legnagyobb. Alig bírta tartani a botot, vagy 20 percig küzdött vele, próbáltunk a hajóval is közelebb menni, de a végén elszakította a damilt és elúszott akármi is, ami a horog végén volt, így gyakorlatilag egy nem túl eredményes horgászatot tudhatunk magunkénak. Senki nem fogott semmi értékelhetőt, amit érdemes lett volna hazahozni.

A visszafelé út a kikötőbe volt a legnagyobb kaland, ami egy bőrigázott legénységgel és az én sajgó fenekemmel ért véget. Ahol én ültem a hajó elején, nem volt párna és a hullámokon pattogva, a saját párnáncskáimat kivéve semmi nem tompított. Nem tudom a képeken átjön-e, hogy, mennyire voltunk elázva, talán a ruhának a színén látszik, hogy mennyivel sötétebb itt-ott.

Mindent összevetve azért egy óriási élmény volt, és ha legközelebb lesz rá lehetőség, már rutinosan felkészülve egy dupla adag hányás elleni gyógyszerrel, biztos megint kimegyünk. Egyébként Józsi mondta is, hogy azért általában nem szokott ennyire hullámozni és kevésbé gyomorforgató a dolgod, de hát nekünk most egy ilyen jutott.