Őszintén szólva, mind a ketten alig vártuk már, hogy vége legye a reptéri búcsúzkodásnak és mehessünk végre a szükséges biztonsági átvizsgálatra és úlevél ellenőrzésre, mert utáljuk a búcsúzkodást és mindkettőnket nagyon megviselt, nem kevésbé azokat, akik otthon maradtak. Vettünk még magunknak egy kis olvasnivalót és vizet, aztán már lehetett is beszállni a gépbe.

A Budapest-Isztambul szakasz hamar eltelt, még a reggeli is finom volt.

Isztambulban aztán nagyjából 10 perc gyaloglás után, mert értelemszerűen a járatunk a reptér másik végéből indult, jött az első nagyobb izgalom, amikor is nézték a hivatalos papírjainkat, vízumot, kérdeztek párat és áttúrták a táskánkat, sőt még a tenyerünket is megnézték fémdetektorral.

Végül pedig eljött a röpke 12 órás út Isztambulból Miamiba. Így utólag visszagondolva nem olyan vészes, de tudom, hogy akkor, ott nagyon hosszúnak és végeláthatatlannak tűnt. Imi ezt így fogalmazta meg: "De hát már megnéztem 3 hosszú filmet és még mindig van 7 óra repülés!" :)

Minden szempontból csak pozitívan tudunk nyilatkozni egyébként a Turkish Airlines-ról. A legolcsóbb repjegy, kényelmes (már amennyire 2+12óra repülés kényelmes lehet), tiszta repülő, kedves kiszolgálás és nem utolsó sorban nagyon finom a kaja.

Aperitif gyanánt Gabikának egy kis vörös bor, Imrusnak egy kis whisky.

Ez volt az ebédünk (a főételt mi választhattuk az étlapról), egy kis lazac friss salátával, grillezet marha paradicsomos bulgurral, kávés mousse, ropogós zsemle, krémsajt.

Ezek után teli hassal nem volt nehéz aludni 1-2 órát és utána végig szenvedni még néhányat.

Majd elérkezett a végső igazi nagy megpróbáltatás, amikor végignézték minden papírunkat, ujjlenyomatot vettek és nagyon tudni akarták, hogy minek jövünk, meddig maradunk, mit fogunk dolgozni, de szerencsére egy jófej pasit fogtunk ki, úgyhogy mondhatni csont nélkül átmentünk.

És akkor jött a kérdés: ennyi? Ezért izgultunk és idegeskedtünk annyit, hogy mindenünk meglegyen, nehogy az amerikai határról fordítsanak minket vissza vagy elvegyenek valamit, ami nem lehet nálunk, ne adja ég csak az egyikünket engedjék át, mert akkor aztán igazán mit csinálunk.

Ahogy ballagtunk, hogy felvegyük a csomagjainkat egy nagy üresség volt bennünk, hogy akkor most ennyi, már semmi nem kell tennünk azért, hogy beléphessünk, a szigorú, millió akadályt, buktatót és nehézséget és szabályt állító Amerikai Egyesült Államokba? Igen ott voltunk és fel sem fogtuk még igazán, talán még most sem teljen.

De mert az élet szép és úgy jó ha zajlik, nyilván nem volt kalandoktól mentes az éjszaka hátralévő része sem.

Először is abban az aulában, ahol az összes autókölcsönző pultja van, nyilván a miénket nem találtuk. Ismét felvettem a legmosolygósabb arcom és kiderítettem egy másik kölcsönzős cégtől, hogy az épület elé, ha kimegyünk, ott vár majd minket egy busz, ami elvisz a mi autóközvetítő irodánkba. Ott kaptunk egy cuki kis Hyundai-t, aminek a biztosításáért és útdíjakért összesen kb 4x annyit fizettünk, mint magáért a bérlésért. Úgyhogy a szuper áras autóbérlésünk, végül nem is lett olyan szuper áras, de hát ezeket a díjakat mindenhol meg kell fizetni.

Így ő lett a társunk egy hétre:

Mi nagy vagányan nem kértünk GPS-t az autóhoz, lévén az egy kisebb vagyonba kerül, majd elboldogulunk mi térképpel és legrosszabb esetben ott a navigáció az otthoni telefonon alapon, nekivágunk. Elég hamar kiderült, hogy a kis kinyomtatott térképpel az ég világon semmire sem megyünk, úgyhogy Imi megpróbálta a telefonon behozni a térképen a navigációt. Az pont arra volt csak jó, hogy elmondja, éppen amellett a kijáraton/utcán kellett volna kimennünk/elfordulnunk, amit éppen elhagytunk, ugyanis a GPS a lassú adatforgalom miatt mindig néhánymásodperces késében volt. Néhány extra km után egyszer aztán engem most már nem érdekel alapon, már pedig én kimegyek a következő kijáraton kihajtottam. A piros lámpánál várakozva magához tért a navigáció és kiderült, hogy egészen jó helyen voltunk, olyannyira, hogy 3-4 percen belül leparkoltunk a ház előtt.

És bizony mikor azt gondoljátok, hogy végre most már mindjárt ágyba bújhatnak a gyerekek, a gyerekek bizony nem bújhattak ágyba! A korlátra volt szerelve egy nagy műanyag lakat, ami egy 4 jegyű számzárral nyílt és annak a belsejében volt a lakáshoz a kulcs, de amit a srác megadott kódot, nem nyitotta. A magyar telefonunk persze nem működött, úgyhogy mit volt mit tenni, várnunk kellett, hogy hazaérjen a srác, akitől a lakást béreltük (mondta, hogy egy rendezvényre megy). Én akkor már annyira fáradt voltam, hogy visszaültem az autóba és elaludtam. Imi tartotta a frontot, hogy ha a srác hazaér, akkor nehogy bemenjen a házba nélkülünk. Röpke két óra múlva beszélgetésre ébredtem, jött egy srác. Szegényre a frászt hoztuk, mert ez nem az a srác volt, akit mi vártunk. Ő csak egy szobát bérelt a házban, mint mi és nem nagyon értette, hogy miért támadjuk le és akarunk mindenáron bemenni a házba, de végül megértette.

És amikor már tényleg, igazán azt gondolod, hogy minden rendben van, mikor beléphetsz a házba és megtalálod a szobád, akkor rá kell jönnöd, hogy nem, még nincs! A szoba is zárva van és a lakatban van a kulcs, ami ugye nem nyílik. A nappaliban volt egy kanapészerű, hosszútávú fekvésre teljesen alkalmatlan ülőalkalmatosság és egy kagyló fotel. Minden mindegy alapon, és leginkább mert 27 óra szinte konstans ébrenlét után, már semmihez sem volt erőnk, Imi a fotelben, én pedig a kanapén, elaludtunk. Na itt ért véget a nap! :)